Túlterhelés, túlérzékenység - eddig azt hittem, ezek olyan dolgok, amiket nem kell megmagyarázni, mert annyira mindennaposnak, természetesnek, szinte már megszokottnak tűntek. Amikor bemegyek az osztályba, és úgy érzem, mintha a Terminal c. filmben lennék; azzal a különbséggel, hogy valaki másnál van életem távirányítója, és az a valaki azzal szórakozik, hogy tekergeti a hangerőszabályzót; akkor azt teszem, amit mindenki tenne ilyen helyzetben, neurológiai drótozástól függetlenül: fülemet befogva igyekszem kizárni a mindent elöntő háttérzajt. Egészen mostanáig nem tudtam, hogy akik hátul beszélgetnek, saját hangjukat valóban beszélgetésként, és nem üvöltésként érzékelik. De az igazi baj akkor kezdődik, amikor bejön a tanár, viszont a siserehad egy pillanatra sem képes elhallgatni. Emiatt aztán továbbra is védekeznem kell, amit egyes tanárok hajlamosak félreértelmezni. Azt hiszik, nekik szeretnék bosszúságot okozni azzal, hogy többé-kevésbé elsáncolom megkínzott hallószerveimet, hogy véletlenül se tanuljak meg semmit. Persze a legironikusabb az, hogy így jobban értem a tanári magyarázatokat, jegyzetelni meg amúgy sem szoktam, úgyhogy még az sem zavar, hogy mindkét kezem le van foglalva.
Ez csak egy példa a sok kellemetlen szituáció közül, amibe aspie-ként kerülhet az ember, mégis kiválóan szemlélteti a fatális félreértéseket, amiket ösztönös reakcióink kiválthatnak. És mikor osztályfőnöki órán vagy hasonló helyen arról beszélünk, hogy szerintünk milyen lenne a jövő iskolája, az ideális tanmenet, stb., és elkezdek a túlterhelésről beszélni, sokan azt hiszik először, tanulmányi túlterhelésről van szó. Aztán persze belekezdek a magyarázatba, és mindenki meglepődik. A meglepődés után pedig ad acta teszik az ügyet, mint egy különc diák feltűnési viszketegségének megnyilvánulását. Egyes régi vágású tanárok pedig megértően bólogatnak, és azt mondják "Hát igen, vissza kéne hozni a nádpálcát, akkor csend lenne", amitől az aspie igazságérzet vezérhangyája elindul, és úgy kell kivezetni a teremből - ami nem tesz jót az ember komolyanvételi indexének.
Ha diákként olvasod ezt, szállj magadba egy kicsit, hátha te is zajongsz az osztályteremben, és hátha neked is van "rejtőzködő" aspie osztálytársad, akinek ez több, mint egyszerű kellemetlenség. Számomra is meglepő, a neurotipikus többség mi mindent képes elviselni, sőt, élvezni érzékszervi szinten. Mintha valami hiányozna belőlük, ami a világ ilyen mélységű érzékelését tenné lehetővé. (Persze a "szakértők" szerint meg belőlünk hiányzik a fölösleges érzetek kiszűrésének képessége, de mindez csak nézőpont kérdése - pl. meg tudja-e egy neurotipikus mondani hazatéréskor, hogy valaki engedély nélkül kikapcsolta a számítógépét, anélkül, hogy bemenne a szobába? :-))
A tanároknak pedig egy jótanács: ha valaki "nem figyel", de nem zavarja az óra menetét, akkor lehet, sőt, valószínű, hogy igazából teljes figyelmét az előadás köti le - ellentétben a hátul susmusolókkal. Csak akkor lehet kimondani az ellenállás vagy nem-tanulás verdiktjét valakiről káros következmények nélkül, ha bizonyíték van rá - azaz mondjuk ír egy egyes dolgozatot. (Bár egyes esetekben ez inkább tanulási nehézségre utal, főleg, ha csak azzal az egy tantárggyal vannak problémák. Nálam pl. a diszkalkuliát nézték "a matematika iránti érdeklődés hiányának" majdnem tizenkét évig...)
Hogy ne legyünk pedagógiai blog, mondok még egy helyzetet, ahol az auditoros érzékelés eltérése gond lehet. Ez a baráti társaságomban fordul elő szinte mindig, amikor találkozunk, és hiába hívtam rá fel a figyelmet, még mindig küszködünk vele. Nevezetesen, ha az utcán próbálnak meg velem beszélgetni, egyszerre két nehézség adódik. 1. Ha elmegy mellettünk egy busz, semmi mást nem hallok, csak annak a zúgását - percek vesznek el így. 2. Ha egymáshoz szólnak az emberek, és nem hozzám, akkor abból bizony csak bla-bla jut el a vevőkészülékemhez - főleg, ha többen egyszerre teszik ezt. Ezért hiszik azt mind a mai napig, hogy előttem lehet beszélni, mert képes vagyok titkot tartani - nem, egyszerűen ezeket a titkokat meg se hallom.
És így tovább, és így tovább a becsengetéstől a tolató busz vinnyogásáig... na de értitek. Ez is része annak az "aspie életérzésnek", amiről az emberiség többségének egyszerűen sejtelme sincs.