AspieBlog

"Az Asperger-szindróma (Asperger syndrome, gyakori rövidítése AS) neurobiológiai pervazív fejlődési zavar; az autizmus egy enyhébb formája. A klasszikus autizmustól (Kanner-szindróma) az különbözteti meg, hogy míg az autistáknál „már hároméves kor előtt késés figyelhető meg a szociális interakcióban, a nyelvi képességekben, a szimbolikus és imaginatív játékban” (DSM-IV definíció), addig az Asperger-szindrómánál ez nem jelentkezik; ezenkívül az Asperger-szindrómára – az autizmussal ellentétben – jellemző a normális ütemű nyelvi fejlődés, valamint az átlagos vagy annál magasabb intelligenciaszint. Mindezek miatt felismerése is nehezebb, egyes becslések szerint az esetek 30-50%-át nem diagnosztizálták. Számos Asperger-szindrómás magától is képes felismerni azokat a dolgokat, amiben eltér a többi embertől, megtanulja leküzdeni hátrányait és képes beilleszkedni a társadalomba akár anélkül is, hogy tudná magáról, hogy Asperger-szindrómás." Ez a száraz leírás a Wikipédiáról származik. A blog szerzői megpróbálják személyes, részletes infókkal megtölteni :-)

Aspergeres a gyerekem

2007.09.27. 11:03 | semota | 3 komment

Címkék: gyerekek szülők aspie diagnózis awareness

Milyen problémákkal kell szembenéznie azoknak a szülőknek, akiknek Asperger-szindrómás gyerekük születik? A forrás biztos, hogy hiteles, hiszen a levél írója nem más, mint az édesapám. Ő aztán csak tudja, hiszen nemcsak én, hanem a nálam 9 évvel fiatalabb öcsém is érintett.


"Néhány hete tudtam meg a hírt, hogy egy Asperger-szindrómával élő lány apja vagyok. És a lányom már 22 éves. Milyen egy apa vagyok én, hogy ennyi ideig nem tudtam erről a nagyon is karakteres tünetegyüttesről?

Nem könnyű az időben visszamenni 22 évet, hogy felidézzem a kislányunk érkezését. Akkor 31 éves voltam, és nagyon vártam, hogy apa lehessek. Vajon fölkészültem a feladatra? Föl lehet erre egyáltalán készülni?

Mindenesetre igyekeztem, etettem, fürdettem, sírtam, amikor az orvos azt mondta, hogy egészséges. Az akkor fellelhető nevelési kézikönyvet átolvastuk, talán túlságosan is figyeltünk minden rezdülésre. A második gyereknél már lazábbak voltunk, az első egy-két év gördülékenyebben is ment.

Hogy voltak-e korai jelek? Abban kellett volna gyanús jelet látni, hogy nagyon könnyen tanult bonyolult dolgokat is? Erre inkább büszkék voltunk. Annak is korán voltak jelei, hogy erős az akarata, és ha valamit nem akar, azt nehezen vittük keresztül, ha egyáltalán sikerült. Emlékszem egy esetre, amikor másfél évesen egy tablettát próbáltunk beadni, ketten sem voltunk elég ügyesek és erősek, hogy ez sikerüljön, pedig nem adtuk föl hamar. Ezt is a természetes életösztön megnyilvánulásának tartottuk.

Az óvodából már több érdekes észrevételt kaptunk. Az óvónéni nehezményezte, hogy amikor ő mesélt, a többi gyerek mind köré gyűlt, és feszülten figyelt, míg a mi kislányunk eközben valamivel játszott, és látszólag nem figyelt oda. Aztán a mesét még is szinte szó szerint visszamondta. Talán hiba volt, hogy erre is inkább büszke voltam?

Az iskolához közeledve felmerült, hogy a szabályokhoz majd hogyan fog tudni alkalmazkodni, voltak arra utaló jelek, hogy ez nem erős oldala. A kisvárosban elérhető pszichológus megállapította, hogy intellektuálisan a kortársai előtt jár, szociálisan valamivel hátrébb. Javaslata szerint, ha nem kezdi el az iskolát, azzal nagyobb kárt okozunk, mintha elkezdi. Akkor ott alternetív oktatási lehetőség nem volt elérhető távolságon belül, így elkezdtük az iskolát.

Ezt az időszakot úgy tudnám jellemezni, hogy nem voltak nagyobb gondok a tanulással. Mindig lényegesen több dolog érdekelte, mint amit oktattak. Sok órán unatkozott, időnként látványosan. Azokkal a tanítókkal, tanárokkal került konfliktusba, akik számára a tekintélyük hangoztatása fontos volt. Időközben Budapestre költöztünk, így lehetőség volt alternatív módszerek kipróbálására is, több-kevesebb sikerrel. Végül kitűnően érettségizett, gond nélkül felvették a választott szakára. Középiskolásként és egyetemistaként több díjat, ösztöndíjat nyert, ha innét nézem, akár csupa sikerként is értékelhetem az eddigi életét.

Most már tudom, hogy az Asperger-szindrómás emberek számára nagyon fontos az állandóság. Ezt nem tudtuk biztosítani. Úgy alakult az életünk, hogy többször, és jelentősen változtak az életkörülményeink. Sokat töröm a fejem, hogy ha ismertem volna ezt a szindrómát, vajon akkor is ennyiszer költöztünk volna?

Az első költözéskor még csak 3 éves volt, innét visszanézve, a szindróma jellegzetességeit megismerve sem gondolom, hogy akkor bármi furcsát már meg tudtunk volna állapítani. GYES-en lévő anyuka mellett a többi gyerekkel történő kommunikációban semmi furcsaságot nem vettünk észre.

Az általános iskolában már mutatkoztak furcsaságok, ezért több szakembert is felkerestünk. Lehet, hogy ők sem ismerték ezt a szindrómát, azzal nyugtattak bennünket, hogy a magas intelligencia segítségével majd le fogja küzdeni azt a szemmel láthatóan egyre növekvő elmaradást, ami a kortársak szociális és kommunikációs képességeihez viszonyítva mutatkozott.

Szülőként azzal volt a legnehezebb szembesülni, hogy a tanulmányi versenyeken toronymagasan első gyerekemet, hogyan tudja rászedni az osztályban bukdácsoló, dörzsölt „barátnő”. Nem értettem, hogyan nem látja azokat a nyilvánvaló kommunikációs szabályokat, amiket nekem nem kellett tanulni, úgy éltem meg, mintha én ezt mindig is tudtam volna. És erről nem tudtunk eredményesen beszélgetni sem, ő nem értette, hogy mire gondolok, és én nem értettem, hogy ő hogyan nem látja. És feszült benne az ellentmondás, hogy az nem lehet, hogy valamit ő rosszul csinál, hiszen annyi mindent meg nagyon jól.

Most már azt mondom, hogy sajnos sokszor váltottunk iskolát. Egyre nehezebben ment a beilleszkedés a közösségbe. A tanárok is változó érzésekkel közeledtek hozzá. A tehetségét elismerték, de nem tudták segíteni a beilleszkedését. Most már azt mondom, hogy erről a szindrómáról még csak nem is hallottak. Néhányan kifejezetten ellenségesek voltak vele. Be akarták törni, a velük való konfliktus egészen vad eredményeket is produkált.

Közben, ahogy egyre magasabb osztályba jutott, az osztálytársak is egyre furcsább szemmel nézték. Nagyon hamar a margóra került. Ezt szerencsére nem önpusztítással kompenzálta, hanem bezárkózott a saját világába, értelmes célokat tűzött ki, azokért emberfeletti energiákat volt képes mozgósítani. Ez a tulajdonsága most is megvan. 22 évesen megáll a saját lábán, egyetemistaként sikeres.

Az a tény, hogy a barátjának tart, a legnagyobb elismerés számomra. Mi lehet egy szülő számára ennél fontosabb a felnőtt gyerekével kapcsolatosan. És ez a megerősítés azért fontos, mert van egy másik gyermekünk, aki ugyancsak érintett az Asperger-szindrómában. Ő még csak 14 éves, az ő nevelésében még segíthet a felgyülemlett tapasztalat."

A bejegyzés trackback címe:

https://aspie.blog.hu/api/trackback/id/tr4178464

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

erika 2007.11.08. 22:31:12

Tisztelt AS-hölgy!

Úgy érzem, hogy az én két kislányom közül egy biztosan érintett ebben a szindrómában, bár még nagyon fiatalok, 6 és 4 évesek. Nagyon érdekel engem ez a téma és szeretném tudni, hogy Ön hol szerezte ezt a diagnózist , mely intézet, mely szakértőjétől. Kérem válaszoljon!

Köszönettel

Erika

lepisma_saccharina · http://lulu.com/spotlight/nordlicht 2007.12.22. 17:17:16

Szakembernél hivatalosan nem voltunk, nem hivatalosan viszont többször is...mindenesetre intézményt egyet tudok AS-ügyben ajánlani, és az a Vadaskert (www.vadaskertalapítvány.hu). Ők legalább foglalkoznak vele.

zolee 2008.05.19. 22:19:58

Jó napot!
Én nem tudom, hogy Asperger-szindrómám van-e. Soha nem diagnosztizáltak, nem voltam még pszichológusnál, csak az itt írottak alapján - na és még sok máshonnan az internetől - úgy érzem, hogy igen.
Én egy 21 éves srác vagyok. Szlovákiában élek. Visszahúzódó személyiség vagyok.
Velem is hasonló gondok vannak: úgy érzem az átlagnál magasabb intelligenciájú vagyok, de nem tudok kapcsolatokat teremteni. őszintén megmondva nem vagyok az ösztönök embere, engem a logika hajt.

Az egész hamar kezdődött, de még óvodás koromban semmi jelét nem éreztem. Az iskalában sokszor mondták nekem, amikor a többiek szórakoztak: "Most vagy gyerek, most élvezd ki az életedet! Később ezt már nem fogod csinálhatni." Ez számomra nem volt eléggé érthető, hiszen az akkori gondolkodásom szerint azt véltem, hogy egy felnőtt mindent csinálhat. Emiatt a szórakozásban hiányoznak tapasztalatok.

Jelenlegi viselkedésem:
Beszélgetést sohasem kezdeményezek, de ha szólnak hozzám, mindig visszaszólok.
Nem nagyon szeretek sokáig szemkontakt létesíteni beszélgetés közben, mert elkezdek attól tartani, hogy másoknak feltűnik, hogy milyen hülyén nézek, ezért inkább időnként félrenézek egy kicsit.
sokszor látják rajtam, hogy fura testmozdulataim vannak, egyértelműen azt látják, mintha félnék valamitől. Valójában attól félek, hogy észreveszik rajtam, hogy félek. (Érdekes ugye?) Emiatt az emberek sokszor beszólnak olyan "okos gondolatokat", melyek idegesítenek. Ilyenkor nem tudok csinálni semmit. Azt tudom, hogy nam szabad, hogy felidegesüljek, és hogy meg kell cáfolnom ezeket a gondolatokat, de bennem nincs olyan fantázia, hogy ilyeneket beszóljak. Igaz, ilyen kifejezéseket találok az interneten is, csak ezeket vagy nem értem tisztán, vagy nem tudom a lehető leghiggadtabb arckifejezéssel használni ezeket, mivelhogy ezek sértő kifejezések.
Sokszor fordul elő hogy egy adott szituációban nem tudok megfelelően reagálni, mint egy normális ember.
Ami a normális embernek szórakozás, azt én nem élvezem: csajok, buli, diszkó...
Csajozással azért nem próbálkozom, mivelhogy tudom, hogy semmi esélyem. Néha be tudok szólni a csajoknak frappáns dolgokat, de ha valamit mesélni kell, egyszerűen nem jut eszembe semmi, szóval nagyon unalmas vagyok. Tehát, ha felszednék egy csajt, lehet, hogy másnap megunna.
Érdeklődési köreimben olyan dolgok vannak, amelyekből semmi hasznom nincs, másokat nem érdeki. Egy megrögzött szkeptikus gondolkodású ember vagyok, ami azt jelenti, hogy csak azt hiszem el, ami tudományosan alá van támasztva.
Azt szeretném, ha minden körülöttem levő jelenséget - melyet érzékelek - el tudnám magyarázni atomok kölcsönhatásával. Ez elég durván hangzzik, és egyben nagy hülyeség is, de számomra ez a szórakozás - hogy ilyen információkat szerezzek - hasonlóképpen mint egy normális embereknek pl. az agresszió. Valójában a célom az érzelemmentes világmegismerés. Mindent megértek, ha megfelelően el van magyarázva

Ami a külsőmet illeti teljesen normális kinézetű vagyok, van munkám, szüleimmel élek együtt, ők ezekről az érzésekről semmit sem tudnak.

Szeretném tudni hogyan kezelhető ez a betegség, mennyibe kerül, mennyi időt vesz igénybe, milyen egy pszichoterápiás kezelés, szükség van-e gyógyszeres kezelésre. Véleményeket, jótanácsokat is szivesen várok akár pszichológusoktól, akár laikusoktól is. Vissza is írok. E-mail címem: szkeptikus@citromail.hu
Erre írjanak. Előre is köszönöm
Zotán