AspieBlog

"Az Asperger-szindróma (Asperger syndrome, gyakori rövidítése AS) neurobiológiai pervazív fejlődési zavar; az autizmus egy enyhébb formája. A klasszikus autizmustól (Kanner-szindróma) az különbözteti meg, hogy míg az autistáknál „már hároméves kor előtt késés figyelhető meg a szociális interakcióban, a nyelvi képességekben, a szimbolikus és imaginatív játékban” (DSM-IV definíció), addig az Asperger-szindrómánál ez nem jelentkezik; ezenkívül az Asperger-szindrómára – az autizmussal ellentétben – jellemző a normális ütemű nyelvi fejlődés, valamint az átlagos vagy annál magasabb intelligenciaszint. Mindezek miatt felismerése is nehezebb, egyes becslések szerint az esetek 30-50%-át nem diagnosztizálták. Számos Asperger-szindrómás magától is képes felismerni azokat a dolgokat, amiben eltér a többi embertől, megtanulja leküzdeni hátrányait és képes beilleszkedni a társadalomba akár anélkül is, hogy tudná magáról, hogy Asperger-szindrómás." Ez a száraz leírás a Wikipédiáról származik. A blog szerzői megpróbálják személyes, részletes infókkal megtölteni :-)

Szomorú aspie-k

2007.09.28. 17:35 | lepisma_saccharina | 3 komment

Címkék: nagyvilág depresszió tolerancia asd elfogadás aspie hfa anti cure

(forrás: Autistic Advocacy ; ford.: Rodiel)

"(Megjegyzés: Ezt a cikket akkor írtam, mikor az oldal címe még "Aspie segítségnyújtás" volt. Mikor később kiderült, közelebb állok a magasan funkciónáló autizmushoz (HFA), hiába hasonlít annyir a helyzetem az aspergeresekéhez, úgy döntöttem, hogy az Asperger-szindróma és a klasszikus autizmus szembeállításának nincs értelme. Ezért változattam meg az oldal és a bevezető "duma" címét, hogy jobban tükrözze a spektrum egységét, átmenetes jellegét. Ezért változtattam meg a címet az idemutató linkben is. Ugyanakkor egyelőre magát a cikket változatlanul hagyom. Megjegyzendő, amikor itt az "aspie" kifejezést használom, azt a skála magasabban funkcionáló végén élő összes emberre értem, mindegy, milyen diagnózist kaptak.)

Mint mostanra már bizonyára tudjátok, főleg azzal az önutáló hozzáállással van bajom, amit olyan sok aspie társam magáévá tett. Elszomorít, ha ennyi jó, intelligens, csodálatos embert ennyire szenvedni látok csak azért, mert neurotipikus szemmel nézik önmagukat. Ha megállsz és objektíven nézed a dolgokat, ami TUDOM, hogy nehéz bizonyos helyzetekben, láthatod, hogy az Asperger nem átok... nem betegség és nem fogyatékosság. A vele járó depresszió igenis betegség, akár a poszt-traumatikus stressz, de azt tényleg nem látom, miért kéne fogyatékosságnak látnunk az átlagtól való különbözőséget. Továbbmegyek: semmi hasznát nem látom annak, hogy tragédiának tekintsük az AS-t, kivéve persze, ha valaki odavan a szomorúságért.

Próbáltam megmutatni elkeseredett sorstársaimnak az egész spektrumban, hogy az AS jó dolog is lehet, és hogy a "normalitás" önmagában nem olyan dolog, amiért bárkinek is sóvárognia kellene. Néhány ember ezt úgy értelmezi, hogy gyűlölöm a többi embert, de ez abszolút nem igaz. Más alkalmakkor pedig azonnal visszautasítják e nézetemet, mivel ellenkezik a saját magukról kialakult képzetükkel.

Nemrég kezdtem el járni egy fórumra odaát a Delphi-n, ahol egy nő azt állította magáról, hogy képtelen alkalmazkodni a környezetéhez, hogy senkinek sem kell, és soha nem lesz képes dolgozni vagy megállni a saját lábán. Ugyanez a személy vezet egy weboldalt, ahol néhány cikke is megjelent. A cikkei alapján AS-aktivistának tűnik, de ha ezt az említett kijelentései mellé helyezed, láthatod, hogy kezdi ugyanazt érezni as AS-val és az érintett emberekkel kapcsolatban, mint azok a "normálisok", akikről azt mondja, hogy nem látják szívesen. Elkeseredetten vágyik arra, hogy elfogadják, így írásaival harcol azért, hogy az aspie-ket elfogadják, úgy, ahogy vannak... de mivel ez nem történik meg, ezért gyűlöli az állapotát, mert az megakadályozza, hogy elfogadják. Hogy valaki miért vágyik ennyire azoknak a szeretetére és kedvességére, akik azt éreztetik vele, hogy haszontalan kívülálló, nem tudom.

A nő, akiről beszéltem, a "neurotipikus szem-szindróma" egyik extrém esete, ahogy elneveztem ezt a jelenséget. Önmagát NT-szemekkel nézi, hiába, hogy velejéig aspie és a világ többi részét úgy látja, ahogy csak mi tudjuk. Nem tudom, ez igazából hogyan kezdődik. Talán a pszichológiai tanácsadás-iparban, amely nem hajlandó elfogadható valamiként kezelni az autizmust. De lehet egyszerűen a sokévi elutasítás hatása is. Tudom, milyen érzés... valamikor én is magamévá tettem az ellenem irányuló utálatot. Ezt depressziónak hívják. A legtöbb aspie-nak vannak vagy voltak problémái a depresszióval, és ennek az "NT-szemek" is része.

Megpróbáltam elmondani neki, hogy semmi rossz nincs az aspie-létben... hogy ez nem az a katasztrofális fogyatékosság, aminek ő beállítja. Teljes szívemből elismerem, hogy az AS megnehezíti az életet, melyet teljes mértékben az NT szabályok és normák irányítanak, de egyáltalán nem teszi lehetetlenné. Erre idézett valami statisztikát, hogy az autisztikusok 95%-a alkalmazhatatlan. Na ez aztán végképp hülyeség! Megkérdőjelezem egy ilyen, valóban helyes kutatás lehetőségét. Sok aspie-t nem diagnosztizálnak hivatalosan, vagy egyáltalán semmiféleképpen. Nem akarok statisztikai számháborúba bonyolódni, de bármit alá lehet adatokkal és táblázatokkal támasztani.

Hadd vessem közbe: én magam is voltam munkára alkalmatlan, és most se vagyok messze tőle (nem hiszem, hogy a mostani rossz állásomból ki tudnék szabadulni). De ez nem azt jelenti, hogy az AS okozza a problémát! Ez az együtt előfordulás vs. ok-okozati összefüggés ősrégi dilemmája. Ha azt mondanánk, a cukorbetegek otthonainak 95%-ában található inzulin, ebből kétségkívül le lehetne vonni a következtetést, hogy a cukorbetegséget az inzulin okozza!

A depresszió szörnyű dolog. Sokkal károsabb, mint gondolnánk... és biztosan károsabb, mint az AS. Emellett majdnem általános a mi köreinkben. Nem nehéz rájönni, miért, a sok kirekesztés és mocskolódás közepette, amit úgy tűnik, szinte vonzunk. Hát ez lehet az oka annak, hogy sok aspie nem képes önálló életet élni? Mmm...szerintem nagyon is! Sajnos a depresszió az elme betegsége, és az elme sok utat ki tud találni arra, hogy ne lehessen eltüntetni. Ha a depresszió helyett, ami egy kemény de kezelhető mentális betegség, elkezded hibáztatni a neurológiai beállítottságodat, azzal csak bebetonozod a helyzetet. Ha azt sikítod a világnak, hogy nem tudod elfogadni magad, amíg a többiek el nem fogadnak, azzal minden felelősséget eldobsz magadtól. Így majd a társadalomnak kell hozzád jönnie, és ezt sehogy nem tudod elérni.

A depresszió dörzsölt, alattomos ellenség. Pusztító, és önmagát állandósító dolog. Épp azokat a dolgokat utáltatja nmeg veled, amik segíthetnének... a mozgást, a kedvenc időtöltéseidet, a szociális kapcsolatokat (nos, nálunk ez lehet, hogy pont nem számít), stb. A kisebb problémákat óriásira nagyítja, és megszünteti az erőd és a képességed a legyőzésükre. És végül, tagadáshoz vezet. Megtagadtatja veled, hogy értékes vagy, hogy képes vagy fejleszteni az életedet, hogy a dolgok valaha is jobbra fordulhatnak, és hogy a depresszió oka, nem következménye minden gondodnak.

Nos, miután ezt az üzenetet elküldtem a szomorú nőnek, azt mondta, nem értem. Mi?? Hogyhogy nem értem? Én is aspie vagyok, és súlyos depresszióban töltöttem egy évtized jobbik részét. Én nem értem? Nem, a baj az, hogy nagyon is ÉRTEM, és ez ellenkezik a depresszió önmegsemmisítő, önhátráltató mechanizmusával. A depressziósok gyakran ellenállnak minden, meggyógyításukra tett erőfeszítésnek...tudom, hisz magam is így tettem! Senki nem ért meg; senki nem érzi át a fájdalmad. Még azok sem, akik *az előbb* mondták, hogy keresztülmentek ugyanezen.

Talán jó dolog, hogy nem lettem aspie-nak diagnosztizálva még 1986-ban, mikor 15 évesen elvittek egy neuropszichológushoz. Akkor figyelemzavarosnak címkéztek, ami elég gyakori, ha az AS feljődési részét nem veszik észre. Talán ha akkor bekerülök a rendszerbe, azok után, hogy évekig bebeszélték nekem, rossz vagyok és meg kell javítani, ugyanúgy éreztem volna, ahogy ő most. Talán egyszerűen jobb nekem, ha úgy gondolok magamra, mint a fura (de teljesen életképes) fickóra. Azon töprengek, mennyi kárt okozhat a pszichológiaipar szemben a kevés valódi segítséggel, amit kapunk.

Szerintem lehetetlen boldognak lenni úgy, hogy önmagunk egy részét utáljuk...és az AS ömagunk része. em olyan, mint a dinnyehéj, hogy csak le kell vágni a kemény, keserű részt, és alatta minden szép meg édes. Inkább valami, ami hozzánk tartozik; nagy része a lényünknek. Mintha az NT-k és mi különböző fajok lennénk. Nem nyúzhatod meg az elefántot, hogy armadilló legyen belőle, és nem nyúzhatsz meg egy aspie-t, hogy NT legyen belőle. Ha valamilyen módon mégis átváltoztatod az elefántot armadillóvá, az az elefánt elveszik. Hadd legyek még durvább. Az az aspie, aki azt akarja, hogy meggyógyítsák, igazából öngyilkos akar lenni. Az AS eltüntetése az ember megölése. Gyűlölném, ha azt kellene látnom, hogy a fajtám inkább elpusztítja, mint elfogadja önmagát."

A bejegyzés trackback címe:

https://aspie.blog.hu/api/trackback/id/tr98179971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

GrA 2007.10.11. 13:30:30

A munkával kapcsolatban egy jótanács: válassz olyan szakmát, amiben eleve különleges vagy egyéb tulajdonságok, például a nemed miatt. Így kevésbé fog feltűnni, hogy nem vagy olyan, mint a többiek.
Például ha nő vagy, ideális az autószerelés - ugyan kit fog érdekelni, hogy szociálisan gyengébb vagy az átlagnál, ha eleve különlegességnek számítasz, és nem a rosszabbik értelemben? Ez társalgásnál, barátkozásnál is jó - és számodra megfogható - téma lesz, ami szintén nem utolsó szempont.

Judit 2008.12.09. 16:06:06

Nagyon tanulságos.
Én régebben szintén valamiféle ellenségként kezeltem a saját gyerekemben lévő autizmust, amitől meg kell őt szabadítani, aztán valahogy ráakadtam pár angol blogra, ahol nem csak aspergeresek, de szülők is teljesen máshogy kezelték ezt a kérdést.

Angolban van az against és for, ellene és érte. Ma már szinte szégyellem az érzést.

Ez az ő része, ha szeretem, vele együtt szeretem őt. Nem lehet belőle valahogy kibűvölni, elnyomni. És ami a legfontosabb, ha én nem fogadom el, ha én valamiféle katasztrófaként tekintek rá, ellenségként kezelem, akkor miért várom el, hogy a társadalom máshogyan érezzen?

nadin 2010.08.01. 20:06:00

elefánt és armadilló? ilyen távol állna egymástól a két világ? és hogy hívják a határukat? :S