AspieBlog

"Az Asperger-szindróma (Asperger syndrome, gyakori rövidítése AS) neurobiológiai pervazív fejlődési zavar; az autizmus egy enyhébb formája. A klasszikus autizmustól (Kanner-szindróma) az különbözteti meg, hogy míg az autistáknál „már hároméves kor előtt késés figyelhető meg a szociális interakcióban, a nyelvi képességekben, a szimbolikus és imaginatív játékban” (DSM-IV definíció), addig az Asperger-szindrómánál ez nem jelentkezik; ezenkívül az Asperger-szindrómára – az autizmussal ellentétben – jellemző a normális ütemű nyelvi fejlődés, valamint az átlagos vagy annál magasabb intelligenciaszint. Mindezek miatt felismerése is nehezebb, egyes becslések szerint az esetek 30-50%-át nem diagnosztizálták. Számos Asperger-szindrómás magától is képes felismerni azokat a dolgokat, amiben eltér a többi embertől, megtanulja leküzdeni hátrányait és képes beilleszkedni a társadalomba akár anélkül is, hogy tudná magáról, hogy Asperger-szindrómás." Ez a száraz leírás a Wikipédiáról származik. A blog szerzői megpróbálják személyes, részletes infókkal megtölteni :-)

Az AS nem gyógyítható fegyelmezéssel

2007.09.29. 16:17 | semota | 2 komment

Címkék: gyerekek szülők elfogadás világunk aspie fuck the system

Sok felnőtt akad, akik, ahogyan elnézik a játszótéren játszadozó vagy az iskola folyosóján éppen kiakadó aspergeres csemetét, arra gondolnak, hogy butaság ezt holmi diagnózisra fogni, az egész egyszerűen a szülők hibája; ha a csemete két hétre az ő kezükbe kerülne, mindjárt jólnevelt, "normális" csemetét faragnának belőle. Csakhogy az eltérő idegrendszer-szerkezetből fakadó különbségek sokkal mélyebben gyökeredzőek annál, hogy egy-két jól irányzott pofon kigyógyítsa őket belőle. Az Asperger-szindróma nem gyógyítható fegyelmezéssel.

Ugyanis. Az aspie-k nem azért csinálnak egy csomó mindent "másképp" vagy "rosszul", mert hülyék vagy mert szándékosan ellen akarnának szegülni, hanem mert másképp látják, másképp érzékelik a világot. Az ő szempontjukból nézve minden cselekedetük logikus, egy rendszer részét képezi -- csak az a kár, hogy mivel a többség teljesen más rendszer szerint cselekszik és látja a világot, ezért az aspie és a környezete között folyamatosak az összeütközések.

A nagyobb baj az, hogy a világ neurotipikusabbik része hajlamos úgy gondolni, hogy az ő világképe az egyedül helyes és az egyedül elfogadható világkép, és mindenki más, aki ettől eltérően vélekedik, vagy büntetésre, vagy gyógykezelésre szorul.

Az iskola esetében ezen csodálkozni fölösleges. Az oktatási rendszer célja a tömegoktatás, valamint (kimondatlanul is), az, hogy az embergyerekeket megtanítsa a kellő hatékonyságú szabály- és normakövetésre, aminek köszönhetően aztán könnyen kezelhető és könnyen irányítható felnőttek válnak belőlük. És ebbe a keretbe, amelyet a tömegoktatás az "egységnyi gyerek" számára kijelöl, az aspie-k bizony nem férnek bele. (De nemcsak ők, sok neurotipikus sem. Még csak kórképpel sem kell rendelkezni hozzá.) A tanárok java része nem ismeri föl a problémát, és különösen sincs se ideje, se kedve ahhoz, hogy a „különös gyerekekkel” foglalkozzon; épp elég baja van neki a nem-különösekkel is. Bár gyakran érzik, hogy többről van szó egyszerű „neveletlenségnél”, de mégis az a kényelmesebb a számukra, ha némi erőszak alkalmazásával mindenkit beleszuszakolnak a maga kis dobozkájába, hogy könnyebben kezelhető legyen.

A nagyobb baj azonban az, hogy sok szülő is (különösen a rugalmatlan, tekintélyelvű fajta) hajlamos úgy gondolkozni, hogy az ő értékrendje az egyedül helyes, és hogy amennyiben a gyerek nem hajlandó megfelelni az ő fejében élő ideálképnek, okvetlenül arról van szó, hogy a gyerek „nem tudja, mi a helyes”, illetve „lázad”, de majd ő „fegyelemre szoktatja”, illetve „megmutatja, hol lakik az Úristen”.

A különbség azonban az, hogy míg a csintalan gyerek a rendre utasítás után csakugyan visszatér a „rendes” kerékvágásba, az aspie azonban a legnagyobb letolás után is folytatja, ugyanott, ahol és ahogyan abbahagyta. A különbségek ugyanis nem az uralkodó normától való eltérésből, hanem két eltérő norma (vagy inkább világkép) összeütközéséből fakad.

Föl lehet ugyan tenni egy egész életet az aspie csesztetésére, de hiábavaló, mert ez mind a nevelő, mind a gyerek életét meg fogja keseríteni. A gyereknek iszonyatos energiája el fog menni a hadakozásra -- pedig ezt az energiát akár a képességei fejlesztésére is fordíthatná; a nevelőnek pedig iszonyú nehéz dolga lesz. Az aspie rendkívül makacs emberfajta. Amit a fejébe vesz, végig is csinálja, még akkor is, hogyha ezért óriási áldozatokat kell hoznia. Resistence is futile.

Szerencsére az én szüleim elég liberális felfogásúak voltak, ugyanakkor az idők folyamán utamba akadt pár tekintélyelvű gondolkodású felnőtt. Mind azt hitte, erősebb nálam. Rosszul gondolta. :P Azokkal viszont, akik hajlandóak voltak néhány dologban kompromisszumot kötni, és akik nem gondolkoztak úgy, hogy a felnőttnek okvetlenül mindenben igaza kell, hogy legyen, gyakran igen gyümölcsöző kapcsolat alakult ki. Azok a felnőttek, akik el tudtak tekinteni, vagy el tudták fogadni a sokak számára furcsa „dolgaimat”, kiváló kapcsolatot tudott kiépíteni velem, amiből mindketten profitáltunk. Szerencsére utam során mindig akadt egy-két „védőangyalom”; versenyeredményeimet, tanulmányi sikereim jó részét nekik is köszönhetem.

A bejegyzés trackback címe:

https://aspie.blog.hu/api/trackback/id/tr16180680

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

donofrio 2007.09.29. 17:23:09

Nagyon örültem ennek az írásnak,mert szerintem nekem is van ilyen tanítványom!Én vagyok az"őrangyal",mások szerint egyszerűen rossz,rendetlen,neveletlen.Az édesanyja már belebetegedett a fiát ért állandó szapulásba.A papa meglépett a problémák elől.A gyerek nagyon rendezett körülmények között él,szeretetben,gondoskodásban.Én "csak " zenét tanítok neki,de ha együtt vagyunk mi ketten,a legnagyobb rendben van minden,mert alkalmazkodom hozzá!Tudom milyen 30 gyerekkel együtt,mert én is tanítottam így hosszú éveken át!A tanárok többsége egyszerűen lusta,hogy ráfigyeljen,más feladatokkal lássa el a gyereket.Sokkal könnyebb beírni,leszidni,panaszkodni az idegileg már kikészült szülőnek!Teszik ezt ilyanok is,akiknek nincs gyerekük sem!A szülőnek ez a gyerek is a szemefénye!!!!Örülök,hogy nekem van igazam!Már felhívtam afiút tanítók rigyelmét,hogy itt probléma van,de kit érdekelt!?Most más iskolát javasolnak neki.Ez a legkönnyebb megoldás,egy nyűggel kevesebb!

nemvonat 2007.09.29. 21:15:17

A külvilág értetlensége nem könnyen leküzdhető faktor az aspie gyerek nevelése esetén. Feleségemmel két gyereket nevelünk, és nem tudtuk a tünetegyüttes nevét, de a gyerekeinket születésüktől egyenrangú partnereknek tekintettük. A saját szüleink nem voltak ugyanezen a véleményen, és folyamatosan éreztették velünk, hogy a mi hibánk a gyerekeink "neveletlensége".
A dolog odaáig fajult, hogy a mai napig nem múlik el velük találkozás, hogy akár az unokáikat, akár minket, a gyerekeiket ne oktatnának ki, időnként meglehetős élesen, a megfelelő nevelési módszerekről. A gyerekeink nem is értik az aranyos nagymamáról és nagypapáról szóló történeteket. Amíg kisebbek voltak sokszor kérdezték, hogy nekik miért nincsenek aranyos nagyszüleik. Most már nagyobbak, nem kérdezik, de tudom, hogy hiányzik nekik. :(