A nagyobb baj az, hogy a világ neurotipikusabbik része hajlamos úgy gondolni, hogy az ő világképe az egyedül helyes és az egyedül elfogadható világkép, és mindenki más, aki ettől eltérően vélekedik, vagy büntetésre, vagy gyógykezelésre szorul.
Az iskola esetében ezen csodálkozni fölösleges. Az oktatási rendszer célja a tömegoktatás, valamint (kimondatlanul is), az, hogy az embergyerekeket megtanítsa a kellő hatékonyságú szabály- és normakövetésre, aminek köszönhetően aztán könnyen kezelhető és könnyen irányítható felnőttek válnak belőlük. És ebbe a keretbe, amelyet a tömegoktatás az "egységnyi gyerek" számára kijelöl, az aspie-k bizony nem férnek bele. (De nemcsak ők, sok neurotipikus sem. Még csak kórképpel sem kell rendelkezni hozzá.) A tanárok java része nem ismeri föl a problémát, és különösen sincs se ideje, se kedve ahhoz, hogy a „különös gyerekekkel” foglalkozzon; épp elég baja van neki a nem-különösekkel is. Bár gyakran érzik, hogy többről van szó egyszerű „neveletlenségnél”, de mégis az a kényelmesebb a számukra, ha némi erőszak alkalmazásával mindenkit beleszuszakolnak a maga kis dobozkájába, hogy könnyebben kezelhető legyen.
A nagyobb baj azonban az, hogy sok szülő is (különösen a rugalmatlan, tekintélyelvű fajta) hajlamos úgy gondolkozni, hogy az ő értékrendje az egyedül helyes, és hogy amennyiben a gyerek nem hajlandó megfelelni az ő fejében élő ideálképnek, okvetlenül arról van szó, hogy a gyerek „nem tudja, mi a helyes”, illetve „lázad”, de majd ő „fegyelemre szoktatja”, illetve „megmutatja, hol lakik az Úristen”.
A különbség azonban az, hogy míg a csintalan gyerek a rendre utasítás után csakugyan visszatér a „rendes” kerékvágásba, az aspie azonban a legnagyobb letolás után is folytatja, ugyanott, ahol és ahogyan abbahagyta. A különbségek ugyanis nem az uralkodó normától való eltérésből, hanem két eltérő norma (vagy inkább világkép) összeütközéséből fakad.
Föl lehet ugyan tenni egy egész életet az aspie csesztetésére, de hiábavaló, mert ez mind a nevelő, mind a gyerek életét meg fogja keseríteni. A gyereknek iszonyatos energiája el fog menni a hadakozásra -- pedig ezt az energiát akár a képességei fejlesztésére is fordíthatná; a nevelőnek pedig iszonyú nehéz dolga lesz. Az aspie rendkívül makacs emberfajta. Amit a fejébe vesz, végig is csinálja, még akkor is, hogyha ezért óriási áldozatokat kell hoznia. Resistence is futile.Szerencsére az én szüleim elég liberális felfogásúak voltak, ugyanakkor az idők folyamán utamba akadt pár tekintélyelvű gondolkodású felnőtt. Mind azt hitte, erősebb nálam. Rosszul gondolta. :P Azokkal viszont, akik hajlandóak voltak néhány dologban kompromisszumot kötni, és akik nem gondolkoztak úgy, hogy a felnőttnek okvetlenül mindenben igaza kell, hogy legyen, gyakran igen gyümölcsöző kapcsolat alakult ki. Azok a felnőttek, akik el tudtak tekinteni, vagy el tudták fogadni a sokak számára furcsa „dolgaimat”, kiváló kapcsolatot tudott kiépíteni velem, amiből mindketten profitáltunk. Szerencsére utam során mindig akadt egy-két „védőangyalom”; versenyeredményeimet, tanulmányi sikereim jó részét nekik is köszönhetem.
