"Sexualis perversiókról mint betegségről akkor beszélünk, ha az orgasmust a heterosexualis nemi közösülés nélkül, különböző nemi manipulatiók által éri el olyan egyén, akinek egyébként lehetősége lenne a heterosexualis élet folytatására is. Nem tekinthető betegségnek pl. a serdülő onanizálása, masturbálása vagy az olyan homosexualitas, amely különböző feltételek mellett pl. fogolytáborban vagy börtönben alakul ki. Veszélyt mindkettő annyiban jelent, hogy a normális sexualis életet és így a személyiség egészséges fejlődésmenetét zavarhatja. Különösen veszélyesek a perversiókhoz fűződő társadalmi előítéletek, amelyek további megterhelést jelentenek a személyiség számára. A pszichiátria és a törvényszéki orvostan foglalkozik a sexualis perversio különböző formáival: sadismus, masochismus, fetisismus, paedophilia stb."

Ezt a kis bekezdést találtam egy 1982es kiadású tankönyv 446. oldalán (meglepetésnyeremény jár annak, aki tudja, hogy melyikben:-)). Azért elgondolkodtató, hogy cirka húsz éve így gondolkodtak a szexualitás különböző formáiról. Azt a tipikus patriarchális-konzervatív (merev, lol) gondolkodást érhetjük itt tetten, ami turbómagyaréknál "a családi értékek védelme" néven mostanra újra népszerűvé vált. Egészséges az, aki naponta egyszer jól megdöngeti az asszonyt, amit az egészséges asszony persze békésen tűr. Az inkriminált bekezdés fölött picivel egyébként a következő olvasható: "A nők gyakori frigiditasa neurotikus jelenség." Nem inkább a férfiak önzőségének és nem megfelelő technikájának következménye?! Ma is ritka, de 1982ben aztán végképp kivételes jelenség lehetett az olyan férfi, az egyáltalán tudta, mi hol van és mi mire való a női szervezet számára érdekes részében - talán pont a tankönyv szerzőjét kivéve, végzettségére való tekintettel.

Na, de ne kalandozzunk el. Szóval, a fenti kis szöveg jelenléte, megfogalmazása, valamint az egészségről alkotott, szélsőségesen beszűkült kép, amelyről árulkodik, ismerős nekem valahonnan.

"Az érzelmi kötődésben megnyilvánuló zavar az autizmus vezető tünete. Ezek a gyermekek nem igénylik a szociális kapcsolatokat. Inkább csak elviselik a gondoskodást, nem kezdeményeznek kapcsolatot, többnyire egyedül játszanak. Nem kezdeményeznek és nem tartanak szemkontaktust, gyakran a testi érintést is nehezen viselik. Nem igényelnek törődést, odafigyelést, simogatást, beszélgetést. Még az enyhébb lefolyású esetekben is komoly gondokat okoz a kapcsolatteremtési zavar. Az iskolában hiányoznak a kortársi kapcsolatok, felnőttkorban nem sikerül párkapcsolatot kialakítaniuk, bár szexuális igényeik lehetnek." (forrás: webbeteg.hu - de ennél durvábbat is láttam már, talán Frith-nél.)

Bizony. Azt hiszem, a blogomat látogató aspiknak/autiknak nem kell magyarázni, hogy ez így miért öblös baromság. A következő rész a többieknek szól.

Először is: nem kell szemkontaktus és simogatás ahhoz, hogy szeretni tudjunk valakit. A törődés és odafigyelés megnyilvánulhat a fájdalmas túlingerléstől való megóvásban, az információszerzéshez, tanuláshoz, feljődéshez szükséges környezet biztosításában, és bizonyos személyre szabott ingerekkel történő örömszerzésben. (Pl. én azt mondtam a szüleimnek, hogy ölelgetés helyett fekvő helyzetben nehezedjenek rám - így kellemetlenség helyett számomra is valódi szeretetmegnyilvánulásnak érzékelhető valami jön létre.) A "beszélgetés"-t pedig lehet úgy értelmezni, hogy "udvarias, jelentésnélküli kifejezések mondása egymásnak a személyes kötődés látszatának fenntartása céljából"; de nem értelmesebb, hasznosabb és bizonyos értelemben emberibb egy olyan definíció, mint ez: "információk kölcsönös megosztása, mely során mindkét fél tudása gazdagodik, illetőleg fény derül a tudás- és érdeklődéshalmazok metszetére"?

Másodszor: A szociális kapcsolatok iránti igény valóban később jelenik meg, mint általában. Ennek az az egyik oka, hogy egy spektrumlakó gyerek vagy felnőtt életében mindig van egy vagy több egyéb szenvedélyes érdeklődési terület, amely elvonja a figyelmét szinte minden mástól. (Legtöbbször a speciális érdeklődéssel töltött idő úgy kell, mint egy falat kenyér - és kizárólag a szülők meg a tanárok hozzálláásán múlik, milyen társadalmilag hasznos tevékenység bontakozik ki az eleinte haszontalannak tűnő "játék"-tevékenységből.) További tényezők pedig az enyhe taktilis ingerekre való fokozott érzékenység (amelyhez ugyanakkor az erős taktilis behatások preferálása társul - személyes tapasztalat), illetve a különleges, logikai alapú gondolkodásmód, mely számára az üres, jelentésnélküli, sőt sokszor igazságtalan társadalmi szokásrendszer idegen, nehezen érthető és sokszor - a "túlfejlett" etikai érzék miatt - visszataszító.

Ami a kortárskapcsolatokat illeti, egyszer filmet kellene csinálni arról, hogy reagálnak a kortársak az aspi/auti gyerek, ill. serdülő kapcsolatteremtési kísérleteire. Olyan reakciók után csoda, ha egyálatlán újra szóbaáll valakivel az ember. Az sem ritka persze, hogy direkt a felnőttek társaságát keresi az érintett, mert érzékeli, hogy ott talán több információra és megértésre számíthat. Ez ugyan a felnőttek fejlettebb megtévesztőképességéből is következhet, és éppen ezért veszélyes is lehet - a maximális érdeklődést/elfogadást mutató tanár a következő percben már sugdoshatja az igazgató fülébe, hogy van egy tanulója, akit meg kéne tanítani kesztyűbe dudálni...
Az autizmusspektrumon elhelyezkedő kisebbség és a többségi társadalom kapcsolata tehát egyéni és csoportszinten is ezzel a mondással jellemezhető: "Kettőn áll a vásár!"

Ami pedig a "perverziókra" vonatkozó idézetet és a szakma véleményének 1982 óta történt változásait illeti - ki tudja, talán ezen a téren is elkezdődött már valami.