Túl gyakran, bizonyos viselkedéstípusok "irracionálisként" kerülnek besorolásra anélkül, hogy akár csak kísérlet történne a megértésükre.

Hiszti a konyhában

A konyhában van, és sikoltozik.
Azt gondolná az ember, megöltek valakit. Az egész családot megzavarja, megszakít minden tevékenységet. Azonnali figyelmet követel a házban tartózkodóktól - mindenki dobja el, ami a kezében van, és rögtön jöjjön segíteni az új krízis megoldásában. Nincs mérlegelési lehetőség, nem lehet tekintettel lenni más családtagokra.
Mindenki a konyhába rohan, és látja a jelenetet. Egy széken áll, és egy húszcentis konyhakéssel hadonászik. Hisztérikus, nem lehet leszedni a székről. De ez már nem először történik: mindenki tudja, hogy nincs valódi vészhelyzet. Ez valami olyasmi, amit mi, családként, könnyedén megoldunk. Hamarosan visszatérhetünk eredeti tevékenységünkhöz, előbb azonban meg kell szüntetni a krízishelyzetet.

Persze anyu még mindig sikítozik, "Tüntessétek el!!", mire apa bemászik a szék mögé, és megpróbálja a kis szőrös izét a szekrénynél sarokba szorítani. Persze az állat okosabb nála, de az egyik gyerek segítségével végül sikerül berakni egy dobozba, kivinni a kertbe, és elengedni - ahol anyu már nem látja.
És bár anyu még mindig nehezen kap levegőt, és bizonyára nagyon megijedt, most, hogy a probléma megszűnt, 10 percen belül visszamegy zöldséget vágni a vacsorához. A krízisnek vége.

Elemzés

Először is, mindenki (talán anyut kivéve) tudja, hogy a családból senki nem volt igazán veszélyben. A pár grammos kisegér nem jelent fenyegetést. Ez csupán egyike anyu fóbiáinak, melyekhez felnövekedvén már rég hozzászoktunk. Retteg az egerektől, patkányoktól, nagyobb bogaraktól és néhány más csúszómászó teremtménytől. Ezt mi tudjuk, és hajlandóak vagyunk segíteni neki - bakker, még a férfiasságunkat is fitogtathatjuk, ha megmentjük egy-egy borzalmas póktól vagy egértől! Mi vagyunk a nap hősei, ha eltávolítunk valami ilyesmit a közeléből.

Most képzeld el ugyanezt a történetet egér nélkül. Fogalmad sics, miért áll a nő egy széken egy késsel, és miért üvölt. Naná, hogy ez félelmetes számodra, de neki bizonyosan még félelmetesebb, mert képtelen elmondani (legalábbis ebben a pillanatban), hogy mi zavarja. Nem racionális, kés van nála, és sikoltozik. A legtöbb ember félne a helyedben - nem attól, amitől ől (mert nem tudják, mi az), de tőle. Talán leugrik a székről és lemészárolja a családját? Talán kárt tesz magában? Hívjuk a rendőrséget? A mentőket? Talán elfelejtette bevenni a gyógyszerét?

Persze ezeket anyuról senki nem feltételezte. Láttuk az egeret, tudtuk, hogy attól ijedt meg, és azt is, hogy valójában nem fenyegeti veszély.

Egy valódi vészhelyzet

Ugyanakkor túl sokszor történik meg az, hogy ha egy autista ember van hasonló helyzetben, a környezete egyszerűen azt feltételezi róla, hogy az autizmusa miatt nincs oka a cselekedeteinek - hogy csupán irracionálisan agresszív és bántani akar valakit. Ilyenkor, ahelyett hogy megvárnák, míg megnyugszik (azt feltételezve, hogy nyugodt állapotban képes megbízhatóan kommunikálni), vagy elemeznénk a helyzetet potenciális stressztényezőket keresve, az emberek irracionalitást tételeznek fel azok részéről, akik különböznek tőlük.

Igen, lehetséges, hogy amitől az autista fél, valójában nem veszélyes - pont, mint az egér. Vannak bizonyos félelmeink, amelyek nevetségesnek tűnhetnek mások számára. De ilyenek anyunak is vannak; mindenkinek vannak.

De az is előfordulhat, hogy akkor kezdünk sikoltozni, amikor arról van szó, hogy holnap nem jön a gondozónk, vagy hogy de kell bizonyítanunk, hogy valóban szükségünk van-e ellátásra, és ez azért van, mert rettegünk attól, hogy nem jutunk elég ételhez - félünk az éhezéstől. Kérdem én, melyik a félelmetesebb: egy cuki egérke vagy az éhhalál? És mégis, anyu viselkedése elfogadott, míg a napirendmegbeszélés közben megrémült autista "nem megfelelően" viselkedik.

Néha nagyon nehezen tudom megérteni a neurotipikusok működését.

(forrás: This Way Of Life)