Milyen problémákkal kell szembenéznie azoknak a szülőknek, akiknek Asperger-szindrómás gyerekük születik? A forrás biztos, hogy hiteles, hiszen a levél írója nem más, mint az édesapám. Ő aztán csak tudja, hiszen nemcsak én, hanem a nálam 9 évvel fiatalabb öcsém is érintett.
"Néhány hete tudtam meg a hírt, hogy egy Asperger-szindrómával élő lány apja vagyok. És a lányom már 22 éves. Milyen egy apa vagyok én, hogy ennyi ideig nem tudtam erről a nagyon is karakteres tünetegyüttesről?
Nem könnyű az időben visszamenni 22 évet, hogy felidézzem a kislányunk érkezését. Akkor 31 éves voltam, és nagyon vártam, hogy apa lehessek. Vajon fölkészültem a feladatra? Föl lehet erre egyáltalán készülni?
Mindenesetre igyekeztem, etettem, fürdettem, sírtam, amikor az orvos azt mondta, hogy egészséges. Az akkor fellelhető nevelési kézikönyvet átolvastuk, talán túlságosan is figyeltünk minden rezdülésre. A második gyereknél már lazábbak voltunk, az első egy-két év gördülékenyebben is ment.
Hogy voltak-e korai jelek? Abban kellett volna gyanús jelet látni, hogy nagyon könnyen tanult bonyolult dolgokat is? Erre inkább büszkék voltunk. Annak is korán voltak jelei, hogy erős az akarata, és ha valamit nem akar, azt nehezen vittük keresztül, ha egyáltalán sikerült. Emlékszem egy esetre, amikor másfél évesen egy tablettát próbáltunk beadni, ketten sem voltunk elég ügyesek és erősek, hogy ez sikerüljön, pedig nem adtuk föl hamar. Ezt is a természetes életösztön megnyilvánulásának tartottuk.
Az óvodából már több érdekes észrevételt kaptunk. Az óvónéni nehezményezte, hogy amikor ő mesélt, a többi gyerek mind köré gyűlt, és feszülten figyelt, míg a mi kislányunk eközben valamivel játszott, és látszólag nem figyelt oda. Aztán a mesét még is szinte szó szerint visszamondta. Talán hiba volt, hogy erre is inkább büszke voltam?
Az iskolához közeledve felmerült, hogy a szabályokhoz majd hogyan fog tudni alkalmazkodni, voltak arra utaló jelek, hogy ez nem erős oldala. A kisvárosban elérhető pszichológus megállapította, hogy intellektuálisan a kortársai előtt jár, szociálisan valamivel hátrébb. Javaslata szerint, ha nem kezdi el az iskolát, azzal nagyobb kárt okozunk, mintha elkezdi. Akkor ott alternetív oktatási lehetőség nem volt elérhető távolságon belül, így elkezdtük az iskolát.
Ezt az időszakot úgy tudnám jellemezni, hogy nem voltak nagyobb gondok a tanulással. Mindig lényegesen több dolog érdekelte, mint amit oktattak. Sok órán unatkozott, időnként látványosan. Azokkal a tanítókkal, tanárokkal került konfliktusba, akik számára a tekintélyük hangoztatása fontos volt. Időközben Budapestre költöztünk, így lehetőség volt alternatív módszerek kipróbálására is, több-kevesebb sikerrel. Végül kitűnően érettségizett, gond nélkül felvették a választott szakára. Középiskolásként és egyetemistaként több díjat, ösztöndíjat nyert, ha innét nézem, akár csupa sikerként is értékelhetem az eddigi életét.
Most már tudom, hogy az Asperger-szindrómás emberek számára nagyon fontos az állandóság. Ezt nem tudtuk biztosítani. Úgy alakult az életünk, hogy többször, és jelentősen változtak az életkörülményeink. Sokat töröm a fejem, hogy ha ismertem volna ezt a szindrómát, vajon akkor is ennyiszer költöztünk volna?
Az első költözéskor még csak 3 éves volt, innét visszanézve, a szindróma jellegzetességeit megismerve sem gondolom, hogy akkor bármi furcsát már meg tudtunk volna állapítani. GYES-en lévő anyuka mellett a többi gyerekkel történő kommunikációban semmi furcsaságot nem vettünk észre.
Az általános iskolában már mutatkoztak furcsaságok, ezért több szakembert is felkerestünk. Lehet, hogy ők sem ismerték ezt a szindrómát, azzal nyugtattak bennünket, hogy a magas intelligencia segítségével majd le fogja küzdeni azt a szemmel láthatóan egyre növekvő elmaradást, ami a kortársak szociális és kommunikációs képességeihez viszonyítva mutatkozott.
Szülőként azzal volt a legnehezebb szembesülni, hogy a tanulmányi versenyeken toronymagasan első gyerekemet, hogyan tudja rászedni az osztályban bukdácsoló, dörzsölt „barátnő”. Nem értettem, hogyan nem látja azokat a nyilvánvaló kommunikációs szabályokat, amiket nekem nem kellett tanulni, úgy éltem meg, mintha én ezt mindig is tudtam volna. És erről nem tudtunk eredményesen beszélgetni sem, ő nem értette, hogy mire gondolok, és én nem értettem, hogy ő hogyan nem látja. És feszült benne az ellentmondás, hogy az nem lehet, hogy valamit ő rosszul csinál, hiszen annyi mindent meg nagyon jól.
Most már azt mondom, hogy sajnos sokszor váltottunk iskolát. Egyre nehezebben ment a beilleszkedés a közösségbe. A tanárok is változó érzésekkel közeledtek hozzá. A tehetségét elismerték, de nem tudták segíteni a beilleszkedését. Most már azt mondom, hogy erről a szindrómáról még csak nem is hallottak. Néhányan kifejezetten ellenségesek voltak vele. Be akarták törni, a velük való konfliktus egészen vad eredményeket is produkált.
Közben, ahogy egyre magasabb osztályba jutott, az osztálytársak is egyre furcsább szemmel nézték. Nagyon hamar a margóra került. Ezt szerencsére nem önpusztítással kompenzálta, hanem bezárkózott a saját világába, értelmes célokat tűzött ki, azokért emberfeletti energiákat volt képes mozgósítani. Ez a tulajdonsága most is megvan. 22 évesen megáll a saját lábán, egyetemistaként sikeres.
Az a tény, hogy a barátjának tart, a legnagyobb elismerés számomra. Mi lehet egy szülő számára ennél fontosabb a felnőtt gyerekével kapcsolatosan. És ez a megerősítés azért fontos, mert van egy másik gyermekünk, aki ugyancsak érintett az Asperger-szindrómában. Ő még csak 14 éves, az ő nevelésében még segíthet a felgyülemlett tapasztalat.