AspieBlog

Hétfő délután volt, a homeopatámnál voltam a szokásos havi konzultáción, és szokás szerint éppen sírtam neki, mint a fürdős, hogy engem mindig csak bántanak, mindig csak kihasználnak, mindig csak visszaélnek a bizalmammal, brühühü, szegény én.

Erre rám nézett, és komoly hangon azt mondta:
-- Érdekes, engem senki se szokott kihasználni, sem pedig visszaélni a bizalmammal. Én mindig észreveszem a jeleket, ha a másik nem ugyanazt akarja, mint én. Veled alighanem azért történik meg mindig ez, mert nem veszed észre időben a jeleket, amiket a másik ember küld (ismét nonverbális jelekről; hangszínről, testbeszédről, kisebb és nagyobb inkonzisztenciákról van szó) ő azt hiszi, hogy szabad a pálya, elvégzi, amit akar -- és te csak utólag konstatálod csalódottan, hogy nem ilyen lovat akartál. Nem a világban, hanem benned van a hiba.

Bár ezt a gondolatot jóval kevésbé sarkosan fogalmazta meg, mint én most, de nyilván nem örültem neki. Mégis, be kellett látnom, hogy igaza van.

Megpróbálom egy másik szemszögből megmagyarázni a dolgot. A szakitshabirsz.blog.hu-n sok "érdekes" szakítós (rém)történetet olvashatunk ... a jó részükön nem is nagyon tudok
nevetni, mert úgy érzem, hogy velem is megtörténhetett volna. Vegyük például Az elúszott befektetések című bejegyzés főszereplőjét -- hogy ne csak mindig szemét pasikról, hanem néha szemét nőkről is legyen szó. A kiscsaj eljárása tényleg elítélendő, visszataszító és ütnivaló -- ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az, hogy így járt, bizony nagyrészt a srácon múlt. A csaj nyilván a "kapcsolat" alatt is látszott, hogy hülyíti a srácot (ezek némelyike feketén-fehéren is le van írva), a srác azonban vagy nem vette észre, vagy nem vette tudomásul a jeleket ... így (bár együttérzek vele), sajnos meg kell állapítanom, hogy a szívást végső soron magának köszönheti ...

A kiscsaj persze kétséget kizáróan egy antipatikus kis ribi. De nyilván másoknál is bepróbálkozott valami hasonló játékkal -- csak ők hamarabb levágták, hogy mi a helyzet, és idejében kiszálltak, így nem tudta őket több mint egy évig hülyíteni a kis játékaival. Aki viszont nem képes vagy nem akarja "venni" ezeket a jeleket, az bizony csúnyán pofára fog esni ... és mindig lesznek olyan emberek, akik ezt ki fogják használni.

Velem is igen gyakran előfordult az, hogy előzetesen felállítottam egy hipotézist arról, hogy egy másik, számomra aktuálisan fontos ember milyen, és hogyan fog viselkedni velem. A hipotézis felállítását persze jó sok agyalás előzte meg, de gyakran nem a valóságot, hanem a saját vágyaimat vettem figyelembe. (Vagyis nem azt, hogy a másik ember hogyan viselkedik, hanem azt, hogy hogyan szeretném én, hogy viselkedjen.) Időközben pedig sikerült magam annyira beleélnem ebbe a hipotézisbe, hogy a másik ember viselkedéséből csak a hipotézisemmel egybevágó jeleket voltam hajlandó meglátni, és minden "zavaró körülményt" igyekeztem kiiktatni ... olyannyira, hogy végül már a teljesen nyilvánvaló figyelmeztető jeleket sem akartam meglátni, és végül csodálkoztam, hogy szembe jött a gyorsvonat.

Mostanra sajnos átestem a másik végletbe: visszahúzódom, a munkába temetkezem, társaságba nem vagy alig járok. Tudom, hogy ez sem jó, de egyelőre ez a biztonságos. (Arról nem is beszélve, hogy amúgyis annyi a dolgom :P)

...

Ma már papíron könnyedén levonom a következtetéseket, de amikor valaki szemtől szemben áll velem, és manipulálni próbál, és látom a tágra nyílt szemeket, gyakran bizony nehezemre esik elhinni, hogy ez a rokonszenves fiatalember bizony épp hazudik, mint a vízfolyás, annak érdekében, hogy rávegyen arra, amit akar. Nem szeretem másokról azt gondolni, hogy nem őszinték, mert én zsigerileg őszinte ember vagyok, és 22 év után még mindig igen nehezemre esik feltételezni, hogy mások nem azok.

Pedig szükség van rá. Legfőképpen önvédelemből.